Home

Egy történet alapvetően három dologból épül föl, a karakterekből, a világból és a cselekményből. Ahhoz, hogy ez játszható is legyen, szabadság, motiváció és fölfedezni való is kell hogy kerüljön bele. Amire még oda kell figyelni, az pedig a hangulat. A horrort a hangulat teszi azzá ami. Ez egy érzelmileg erősen töltött műfaj, tehát ne katonai-taktikai leírásra készüljünk. Chainmailhez meg DnD hez sokszor az is elég, de ehhez nem.

Ha jó rémtörténetet akarunk, akkor az első, hogy ne tegyük nyilvánvalóvá, hogy arról van szó. Ha valaki szörnyet vár és előre fölkészül a dologra, mondhatjuk, hogy ismert terepen jár, nem fog megijedni tőle és emiatt az élmény is értékét veszíti. A legelőször emlegetett példánál tegyünk matricákat egy kicsit homályos, mondjuk párás vagy koszos üvegre. A fölbosszantott kígyó le fog csapni az üvegfal mögötti föltételezett támadóra, de ő jobban fog félni, mint az, aki az üveg mögött áll. A megfigyelő tudatában van annak, hogy teljes biztonságban van. Ha ugyanezt nem csillogó, gyönyörű tiszta üveggel tesszük meg, mindenki visszahőköl, amikor a másfél méteres kobra lecsap. Kapiskáljuk? Ha nem, akkor gondoljunk vissza az ismeretlentől, bizonytalantól való félelemre. Ha a talaj szilárd, a karakterek is magabiztosak és a játékos sem ijed meg. Bár NAGYON nem szívesen mondom ezt ki, de ilyenkor legjobb elfelejteni a híres-hírhedt címeket, neveket, mint Lovecraft, Stephen King, Cthulhu Hívása, Kult, World of Darkness. Legtöbbször még utalásokban is legjobb megfeledkezni ezekről. Ha ez nincs így, akkor a közönség a szörnyet, a rémeset fogja várni és ha megkapja, ha nem, mi veszettül föl fogunk sülni a dologgal. Tanulságként leszűrhetjük, hogy félelemkeltésre minden jó, amiről az „áldozat” nem sejti, mire való, az adott történetben. Gyakorlati tanácsként tartózkodjunk az olyan szavaktól, mint a halott, a szellem, a lélek, a kísértet, a szörny és ennek bármilyen formája. [a nekro- előtag is ide tartozik, lévén a nekrosz holttestet jelent görögül a mors latin szó bármilyen alakjára, mint pl. a mortis is érvényes a dolog.] Ugyanez áll a veszélyre, a halálra, a rettegésre és származékaira. Azt pedig VÉLETLENÜL SE engedd meg, hogy valaki mondjuk vámpírral vagy valami ilyen képtelenséggel jöjjön. Ilyenek nincsenek a halandók unalmas kis világában. Majd maximum a dolog ellenszerét fogja keresgélni, ha sikeresen megfertőződött vele, de persze csak azután, miután megismertetted a helyzet negatív oldalaival [body horror, pszicho horror].

A játékosokat ez készületlenül fogja érni, tehát gyakorlatilag kivégzed őket, mondhatod joggal. Igaz benne van a dologban, de ami rémes az nem kicsit veszélyes. A másik meg, hogy ha nem agyatlan a parti, akkor utána fog nézni annak, ki és mire küldi őket. Erre maximum utalni szabad valamilyen kalandmesteri szócsövön keresztül. [Rossz előérzet, „nem tetszik ez nekem”, karakterért nagyon aggódik a kedvese/családja, vagy találnak néhány nyomot, ami jelzi, hogy nincs ott minden rendben, de nem lövi le a poént, így mindenképpen oda kell menniük szétnézni.] Ha nem arra mész, hogy kivégezd a partit [ami NAGYON ETIKÁTLAN], mindig hagyj kiutat, amire egy szemfüles játékos fölfigyelhet még olyan állapotban is amikor majd kiesik a kezéből a kocka. Képzeld csak el, hogy megkönnyebbül mindenki, ha valaki egy remek ötlettel megmenti a partit. Sok játék kínál erre biztonsági mechanizmusokat, de a horrorjátéknak tituláltak nem. A karakter TELJESEN fogyóeszköznek számít, egy hiba és meghalsz. Cthulhu hívásában az első legkezdőbb kezdőmodul ilyen. A játékos alapvető kíváncsisága végződik halállal [az adott lény nem támad élettelen tárgyakra, de ha bedugod a fejed egyből leszedi]. Ilyen esetben érdemes erre egy NJK-t használni, ha első az eset. Néhány véres jelenet és a játékosok megszokják, hogy itt résen kell lenni. Ezzel kapcsolatos és ugyanilyen fontos a sorrend. Ha a történet elején hatszáz rusnyaság tör a karakterek életére az egész történet véres hentelésbe torkollik majd és lőttek az atmoszférának. [Bár egyesek szerint a zombi-apokalipszis jellegű dolog az horror, szerintem nemigazán az és ugye mi nem tudunk olyan látványosak lenni, mint egy ilyen témájú mozifilm.] Memoriternek tökéletes: „Jobb félni, mint megijedni.” Először terror, aztán horror. Mutass apró, jelentéktelennek tűnő előjeleket, amik később szaporodnak, súlyosbodnak. A gonosz, az idegen, általában nem töri a játékosra az ajtót, mert nincs ajtó. Lassan szivárog be, keres fogódzót. Amikor már képes lábbal berúgni, akkor van a B terv: FUTÁS és mentsük ami még menthető.

A harmadik legfontosabb az adagolás. Valami attól lesz sejtelmes, hogy fogalma sincs annak, aki észleli, mi a fenéről van szó. Itt is érvényes Paracelsus megállapítása, miszerint minden méreg, ha eltaláljuk a megfelelő dózist. Mi ebben az esetben ALATTA akarunk maradni a halálos adagnak, az ugyanis megöli a játékot, ezért lehetőleg tudd, kinek mesélsz vagy írsz. [Szélsőséges eltérések esetén ez probléma, ugyanis ami az egyiknek vészesen sok, az a másiknak pont elég, vagy épp fordítva, ami az egyiknek elég az a másiknak lesz túl kevés. Az a baj, hogy átlag esetén is áll a dolog. A magas ingerküszöbbel rendelkezőknek kevés lesz.] A rémségek sora ne legyen folyamatos. Hagyj időt arra, hogy mind a játékos, mind a karakter földolgozza a történteket. A horror nehéz, ezért időt kell hagyni az emésztésre. Nameg egy rövid szünet remekül tud jönni arra, hogy az elvileg legyalázott valami megszervezze a visszatérését, csak most kicsit máshogy. Azaz ha nem ismernek rá az adott ellenfélre, gonosz erőre, akár kétszer is be lehet játszani ugyanazt. Esetleg mondjuk hat-nyolc különféle eset tartozhat ugyanahhoz a valamihez. [Ezzel kapcsolatban mondjuk Nyarlathotep és Yog-Sothot a nyerő ha Lovecraftet vesszük elő. Egyik eset annyira különbözik a másiktól, hogy az ember nem is gondol arra, az egy „elkövetőre” a két szörnyeteg kapcsán inkább fölbujtóra.]