Így játszunk mi - Avagy a kedvenc M.A.G.U.S. háziszabályaink
Az oldal előző változatán egy 10-es toplista várta a rajongókat, de tegyük fel a kérdést: Miért pont 10 szabály lenne a fontos? És meddig szabályBővebben...
Egy kis D&D történelem
A D&D története nem a D&D-vel kezdőik, hanem az előzmények hosszú sorával. Ez már így volt az oldal előző inkarnációjának kapcsolódó cikkében is.Bővebben...
Mass Effect: Andromeda - szerepjátékos szemmel
Az év legjobban várt játéka, ami kapcsán az első balhé az animációkról, karakter modellekről szól. Az igazság az, hogy 10, 20, sőt akár 30 éve isBővebben...

Olvasóink értékelése: 0 / 5

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Tartalomjegyzék

„Szép az a kígyó, de csak üveg mögül.”

KobraBiztos, hogy vannak olyan pillanatok, amikor átfut valami hasonló az agyunkon és legszívesebben rá se néznénk arra a nyavalyás kígyóra, de valami mégis az üveghez tapaszt minket. Ijedten ugrunk hátra, amikor a hüllő sziszegve [a számára láthatatlan] falnak ugrik, pedig mi legalább tudjuk, hogy az a fal ott van. Ha nem lenne, be sem mentünk volna a hüllőházba. Szeretünk véres vagy rémisztő filmeket nézni, horrorisztikus történeteket hallani, olvasni és persze a média is ezeket kapja föl. „Ha vérzik, akkor nézik.” A virtuális világban pedig egyszerűen elszabadul a pokol, ha a modern szimulátorokra gondolunk. A direkt erre kiélezett játékokban meg akár egy vödör [12-20 liter] vér is „kinyerhető” a kiszemelt áldozatból egy-két segédeszköz segítségével. Ugyanez hajtja azokat is, akiket egy baleset helyszínétől a rendőr zavar el. „Oszoljanak, kérem szépen, nincs itt semmi látnivaló!” Pedig dehogy nincs! Az emberiség a kezdetektől fogva szeret félni, de persze csak addig, amíg ott az a biztonsági üveg. Most képzeljük magunkat annak a fölbosszantott kígyónak a helyébe és nézzük meg, hogy mit akar az a bámészkodó óriás az üveg másik oldalán.


Bevezetésként az félelem neurobiológiájába szeretnék egy kis bepillantást nyújtani. Rendkívül primitív belénk programozott ösztönről van szó, nagyjából egy szinten az élelem utáni vággyal és a reprodukcióval. Ez nem azt jelenti, hogy aki fél az primitív, csupán az érzelem ősi voltára akartam ezzel utalni. Ennek az érzelemnek a segítségével ismerjük föl a veszélyt és reagálunk rá megfelelően. Biológiailag a limbikus rendszer, illetve annak egy része az amygdala reagál az ilyen jellegű ingerekre, mint ahogy az érzelmek nagy többségére is. Erre a „küzdelem vagy menekülés” [fight or flight] reakció a válasz. Ezt adrenalin, noradrenalin vérbe juttatásával éri el az adott rendszer, ezzel készítve föl azt aki fél a fokozott koncentrációra, erőkifejtésre. Egy tipikus stresszreakció tünetei: megemelkedett pulzus- és légzésszám, emésztés és reprodukció lassítása vagy leállítása, az erek szűkítése, a vázizmokat ellátó erek tágítása, tápanyagok, mint zsírsavak és glükóz fölszabadítása a véráramba, a gerincvelői reflexek teljes fölszabadítása, a perifériás látás megszűnése, a hallás tompítása, vagy megszüntetése. Ezzel persze együtt jár az elsápadás, elpirulás vagy a kettő váltakozva, a fokozott izzadás, a nyirkos tenyér, a tág pupilla. Írni persze könnyű róla, de átélni egészen más. Aki nem ijedt meg vagy nem félt még soha úgy istenigazából, az el sem tudja képzelni, milyen érzés. Gondolom a kedves olvasónak nincs ilyen tapasztalatokban hiánya, tekintve a cikk témáját. Egy ilyen kiadós ijedelem után az ember remekül tudja érezni magát, mint például azok az „őrültek”, akik extrém sportokra adják a fejüket. Ugyanez az adrenalinfüggőség vezeti a horror rajongót, amikor kedvenc anyaga után nyúl. Szerencsére az extrém sportok és a horror még legálisak.

Hogy miért működik a horror amikor az extrém sportok veszélyessége nincs jelen? A válasz egyszerű. Agyunk még mindig az ősi módon működik, az új ingerekre, mint például a mozi vagy az írott információ, még nincs kondicionálva, tehát az ősi módon reagál és mozgósít minket a [jelen esetben nem létező] veszélyre. Pár százezer év után valószínűleg már nem fog működni a dolog. Ez a föltételezett oka az egyre csak emelkedő ingerküszöbnek. Ennek ellenére a megfelelő inger hatására, bármi is váltotta azt ki, még mindig átélünk egy ilyen stresszreakciót. Persze ma már nem elég az ördögre gondolni, sokkal nagyobb, sokkal kézzelfoghatóbb inger kell. Szerencsére az agy megtanulja a félelmet irányítani. A kisgyerek még sikítva szalad el és hetekig retteg attól, amit egy felnőtt kicsit remegve, esetleg néha a takaró mögé bújva, de végignéz és másnap már úgy emleget, hogy „micsoda remek horror”. A valódi félelemre ettől még a megfelelő módon reagál, félelemmel, rettegéssel, pánikkal, a túl gyakori, vagy túl erős ingerre pedig tanult viselkedési formával: fóbiával vagy paranoiával. [Ezért vannak a korhatárok. Egy horrorfilm letörölhetetlen nyomokat hagy egy még fejlődésben lévő, rendkívül fogékony lélekben. Sokszor soha nem gyógyuló hegeket. Hasonlóan a valós veszélyekhez. „Kit a kígyó megharapott, fél az még a gyíktól is.”]

FélelemA másik ilyen remek feszültségforrás az, amitől az állatoktól kezdve a kisgyerekeken át a felnőttekig mindenki fél, az az ismeretlen, a bizonytalan. Biztos, hogy mindenkit elfogott már a rettegés vizsgaidőszakban, vagy mondjuk amikor hirtelen gáz, netán áram áremelkedésről tudósítanak a híradóban. Jó pár évtizeddel ezelőtt pedig mindenki rettegve figyelte a rádiót, vajon háború lesz-e abból amit az a bajszos osztrák emleget? Beteg dolog ezeket egy lapon emlegetni a horrorfilmekkel, de a mechanikájuk ugyanaz. Az ismeretlentől a bizonytalantól való félelem. Ugyanez fog el minket amikor hirtelen sötétségbe borul a lakás, vagy a fél falu. Lélegzetvisszafojtva figyelünk arra a kaparászásra amit a tudatos énünk a redőnynek súrlódó ágakkal magyaráz, ösztöneink és fantáziánk pedig a lecsapni készülő veszélyt vetítik elénk. Betörőt, szörnyeket és egyéb rémségeket. Ez az amit az irodalom terrornak, rettegésnek említ. Ugyan mit élhettek át a hétköznapok emberei, az inkvizíció, a francia forradalom vagy bármelyik háborús bombariadó alatt? A választ most már mind sejtjük, mert ha nem is ezektől az ingerektől, de más forrásból tapasztaltuk. Ezért lehet érdekes egy thriller, vagy krimi. Ugyanez jelenik meg akkor is, amikor elveszítjük magabiztosságunkat, önbecsülésünket és a visszautasítástól való félelmünkben nem merünk semmit sem tenni. [Tökéletes példa a szívszerelme közelében megszólalni sem merő tizenéves. „Vajon mit mondana? Elküldene a fenébe, mert nem vagyok olyan idős, olyan jó, mint a nagyobbak...” Erről is van tapasztalatunk, nemde bár?]


You don`t have permission to comment here!

Útvonal

Aktuális gondolatok

Ha saját szerepjátékot alkotnál, legyen az első kérdés az: Van-e valami olyan játék, amivel játszanál, de nem elérhető a piacon?

Bejelentkezés

Bejelentkezés

Kereső