„Szép az a kígyó, de csak üveg mögül.”

Biztos, hogy vannak olyan pillanatok, amikor átfut valami hasonló az agyunkon és legszívesebben rá se néznénk arra a nyavalyás kígyóra, de valami mégis az üveghez tapaszt minket. Ijedten ugrunk hátra, amikor a hüllő sziszegve [a számára láthatatlan] falnak ugrik, pedig mi legalább tudjuk, hogy az a fal ott van. Ha nem lenne, be sem mentünk volna a hüllőházba. Szeretünk véres vagy rémisztő filmeket nézni, horrorisztikus történeteket hallani, olvasni és persze a média is ezeket kapja föl. „Ha vérzik, akkor nézik.” A virtuális világban pedig egyszerűen elszabadul a pokol, ha a modern szimulátorokra gondolunk. A direkt erre kiélezett játékokban meg akár egy vödör [12-20 liter] vér is „kinyerhető” a kiszemelt áldozatból egy-két segédeszköz segítségével. Ugyanez hajtja azokat is, akiket egy baleset helyszínétől a rendőr zavar el. „Oszoljanak, kérem szépen, nincs itt semmi látnivaló!” Pedig dehogy nincs! Az emberiség a kezdetektől fogva szeret félni, de persze csak addig, amíg ott az a biztonsági üveg. Most képzeljük magunkat annak a fölbosszantott kígyónak a helyébe és nézzük meg, hogy mit akar az a bámészkodó óriás az üveg másik oldalán.

Bevezetésként az félelem neurobiológiájába szeretnék egy kis bepillantást nyújtani. Rendkívül primitív belénk programozott ösztönről van szó, nagyjából egy szinten az élelem utáni vággyal és a reprodukcióval. Ez nem azt jelenti, hogy aki fél az primitív, csupán az érzelem ősi voltára akartam ezzel utalni. Ennek az érzelemnek a segítségével ismerjük föl a veszélyt és reagálunk rá megfelelően. Biológiailag a limbikus rendszer, illetve annak egy része az amygdala reagál az ilyen jellegű ingerekre, mint ahogy az érzelmek nagy többségére is. Erre a „küzdelem vagy menekülés” [fight or flight] reakció a válasz. Ezt adrenalin, noradrenalin vérbe juttatásával éri el az adott rendszer, ezzel készítve föl azt aki fél a fokozott koncentrációra, erőkifejtésre. Egy tipikus stresszreakció tünetei: megemelkedett pulzus- és légzésszám, emésztés és reprodukció lassítása vagy leállítása, az erek szűkítése, a vázizmokat ellátó erek tágítása, tápanyagok, mint zsírsavak és glükóz fölszabadítása a véráramba, a gerincvelői reflexek teljes fölszabadítása, a perifériás látás megszűnése, a hallás tompítása, vagy megszüntetése. Ezzel persze együtt jár az elsápadás, elpirulás vagy a kettő váltakozva, a fokozott izzadás, a nyirkos tenyér, a tág pupilla. Írni persze könnyű róla, de átélni egészen más. Aki nem ijedt meg vagy nem félt még soha úgy istenigazából, az el sem tudja képzelni, milyen érzés. Gondolom a kedves olvasónak nincs ilyen tapasztalatokban hiánya, tekintve a cikk témáját. Egy ilyen kiadós ijedelem után az ember remekül tudja érezni magát, mint például azok az „őrültek”, akik extrém sportokra adják a fejüket. Ugyanez az adrenalinfüggőség vezeti a horror rajongót, amikor kedvenc anyaga után nyúl. Szerencsére az extrém sportok és a horror még legálisak.

Hogy miért működik a horror amikor az extrém sportok veszélyessége nincs jelen? A válasz egyszerű. Agyunk még mindig az ősi módon működik, az új ingerekre, mint például a mozi vagy az írott információ, még nincs kondicionálva, tehát az ősi módon reagál és mozgósít minket a [jelen esetben nem létező] veszélyre. Pár százezer év után valószínűleg már nem fog működni a dolog. Ez a föltételezett oka az egyre csak emelkedő ingerküszöbnek. Ennek ellenére a megfelelő inger hatására, bármi is váltotta azt ki, még mindig átélünk egy ilyen stresszreakciót. Persze ma már nem elég az ördögre gondolni, sokkal nagyobb, sokkal kézzelfoghatóbb inger kell. Szerencsére az agy megtanulja a félelmet irányítani. A kisgyerek még sikítva szalad el és hetekig retteg attól, amit egy felnőtt kicsit remegve, esetleg néha a takaró mögé bújva, de végignéz és másnap már úgy emleget, hogy „micsoda remek horror”. A valódi félelemre ettől még a megfelelő módon reagál, félelemmel, rettegéssel, pánikkal, a túl gyakori, vagy túl erős ingerre pedig tanult viselkedési formával: fóbiával vagy paranoiával. [Ezért vannak a korhatárok. Egy horrorfilm letörölhetetlen nyomokat hagy egy még fejlődésben lévő, rendkívül fogékony lélekben. Sokszor soha nem gyógyuló hegeket. Hasonlóan a valós veszélyekhez. „Kit a kígyó megharapott, fél az még a gyíktól is.”]

A másik ilyen remek feszültségforrás az, amitől az állatoktól kezdve a kisgyerekeken át a felnőttekig mindenki fél, az az ismeretlen, a bizonytalan. Biztos, hogy mindenkit elfogott már a rettegés vizsgaidőszakban, vagy mondjuk amikor hirtelen gáz, netán áram áremelkedésről tudósítanak a híradóban. Jó pár évtizeddel ezelőtt pedig mindenki rettegve figyelte a rádiót, vajon háború lesz-e abból amit az a bajszos osztrák emleget? Beteg dolog ezeket egy lapon emlegetni a horrorfilmekkel, de a mechanikájuk ugyanaz. Az ismeretlentől a bizonytalantól való félelem. Ugyanez fog el minket amikor hirtelen sötétségbe borul a lakás, vagy a fél falu. Lélegzetvisszafojtva figyelünk arra a kaparászásra amit a tudatos énünk a redőnynek súrlódó ágakkal magyaráz, ösztöneink és fantáziánk pedig a lecsapni készülő veszélyt vetítik elénk. Betörőt, szörnyeket és egyéb rémségeket. Ez az amit az irodalom terrornak, rettegésnek említ. Ugyan mit élhettek át a hétköznapok emberei, az inkvizíció, a francia forradalom vagy bármelyik háborús bombariadó alatt? A választ most már mind sejtjük, mert ha nem is ezektől az ingerektől, de más forrásból tapasztaltuk. Ezért lehet érdekes egy thriller, vagy krimi. Ugyanez jelenik meg akkor is, amikor elveszítjük magabiztosságunkat, önbecsülésünket és a visszautasítástól való félelmünkben nem merünk semmit sem tenni. [Tökéletes példa a szívszerelme közelében megszólalni sem merő tizenéves. „Vajon mit mondana? Elküldene a fenébe, mert nem vagyok olyan idős, olyan jó, mint a nagyobbak...” Erről is van tapasztalatunk, nemde bár?]

Érdekes anatómialecke volt ez, nem? Hogy miért magyaráztam ennyit a félelem anatómiájáról? Vegyük csak mondjuk a hóhért vagy a kínzómestert. Ha igazán fájdalmat akar okozni, meg kell ismernie a test anatómiáját, hogy komoly károkozás nélkül idézhesse azt elő. Mi félelmet, rettegést akarunk kelteni, ahhoz pedig ismernünk kell az ehhez tartozó anatómiát. A kínzás egyesek szerint valahol művészet. Bár ebben ugyan kételkedem, a rémtörténetek megírása, akár játszatók, akár nem, bizony már a művészetek közé tartozik, alkotni pedig nagyon sokféle módon lehet, mint ahogy egy fát is rengetegféle módon lehet megfesteni. Nézzük meg, mibe mártogathatjuk képzeletbeli ecsetünket, ha valami szörnyűt akarunk a játékos/olvasó elé festeni:

Amivel gyakran lehet moziban vagy modern könyvekben találkozni az az extrém horror, más néven viszcerális horror vagy splatterpunk. [A kétezres évekre jellemző brutális filmeket, amiket lentebb is említek, a kritika „torture porn” jelzővel illette.] Mondani sem kell, ez a legnyersebb dolog, amivel valaki összefuthat. Rengeteg vér, testrészek, brutalitás, erőszak és mészárlás, a maga teljességében a néző/olvasó arcába vágva. Egy halom véres, gőzölgő belsőség leírásához ugyan nem kell sok tudomány, talán csak egy kis anatómia, megfelelő elhelyezéséhez már annál több. Élvezetes is lehet ugyan, de ez direkt horror. Néha szükség lehet erre a durva eszközre, de én személyesen nem javaslom a használatát. Esetleg arra, hogy elrettentsük a játékosokat a henteléstől. Biztos, hogy olyan szadista szörnyetegek, mint amilyennek látszanak? Biztos, hogy arra fognak gondolni, hogy ők micsoda jó emberek, ha náluk gyengébbek brutálisan megcsonkított, széttépett, összeroncsolt, még rángatózó-vérző-füstölgő tetemei szegélyezik az utat, ahol elhaladtak? Kétszer sem. Meglehet, ezután jobban mögé pillantanak a dolgoknak, mielőtt nekiállnak öldökölni. [Clive Barker sok műve ide tartozik, de Jack Ketchum se különb, javaslom ezzel kapcsolatban a Fűrész vagy a Hellraiser sorozatot, a Motelt, a Köpök a sírodra [I spit on your grave] vagy a Szomszéd lány [Jack Ketchum's The girl next door] c filmeket.] Ide kapcsolódnak az elszabadult állatok, gyilkológépek, stb., feltéve, hogy nem csinálnak akkora tömegmészárlást, ami már apokaliptikus méreteket ölt. [Lásd lentebb.]

Nem szerencsés, ha a játékban előkerül, de mint eszközt kénytelen vagyok megemlíteni a sötét erotikát, és az ero guro-t. Az elnevezés önmagáért beszél. A horror elemei közé erotikus, sokszor explicit, pornográf tartalom keveredik. [Ide tartozik a gorno elnevezésű extrém műfaj, ami a gore és a pornó szavak összevonásából jön. Extrém vér, erőszak és pornográf tartalom.] Persze az ember produkálja a legdurvább, legrémesebb dolgokat és ezek közé tartozik a szexuális perverzió, aberráció. Igen csak sokkoló, ha egy alapvetően pozitív dologhoz szörnyű, negatív dolgokat kapcsolunk. Persze ha egy játékossal történik hasonló, biztos, hogy kivágja a biztosítékot keresztény [ál]prüdériára nevelt világunkban. Ott ahol szexuálisan töltött karakterek is szerepelnek, biztos, hogy elő fog fordulni néhány ilyen jelenet. [Lásd: Felnőttebb világkép MAGUS cikk, illetve az Örök Változás Lovagrend] Az ero guro ennek a nyugati dolognak a japán változata, teljes nevén ero-guro-nansensu ["erotic-grotesque-nonsense", magyarul "erotikus-groteszk-képtelenség"] ahol a természetellenes, egyenesen groteszk dolgokat ábrázolják ilyen módon, sokat merítve H. R. Giger műveiből és a régi japán művészetből [Yoshitoshi, Utagawa Kuniyoshi].

Kedvelt és igen gyakori a dark fantasy, a maga sötét világával és szabadon garázdálkodó szörnyeivel. Az adott világban a természetfölötti hétköznapi. A tipikus gothic fictionből átszedett vámpírok és vérfarkasok tömkelege, ezek harca, stb. Mondani sem kell, hogy ha ezzel akarunk megijeszteni valakit, akkor csúnyán fölsülünk. Már az elején lelőjük a poént. Valószínűleg a vér és az erőszak miatt került horror kategóriába. Eredetileg a vámpír és a vérfarkas a klasszikus rémtörténetek tragikus alakjai voltak. Emberszerű, emberként érez, de van benne valami idegen, valami olyan amit nem tud irányítani és ezzel másokat is veszélybe sodor. Küzdeni, harcolni próbál saját természete ellen, de emiatt az elátkozottság miatt bukásra, romlásra van ítélve. [Lásd lentebb body horror és pszichológiai horror címszó alatt.]

Mozivásznon ugyan még föllelhetők a nyomai, de inkább könyvekben találkozunk a „gothic horror”-ral. Ezt egyébként rémtörténetnek lehetne lefordítani. A gót stílushoz annyi köze van, hogy azok akik ezt a stílust megalkották a rémtörténetekből merítettek hozzá, csak már messzire mentek az eredetitől. Akik eredeti rémtörténetet akarnak olvasni, amitől még félni is lehet, azoknak javaslom Edgar Allen Poe műveit. A rémtörténet sokszor archaikusnak ható, választékos, irodalmi nyelven írt, sejtelmes, igazi kísértethistória, a maga elátkozott kastélyaival, a múltból visszatérő gonosz dolgaival, sötét titkaival. Visszatérő téma a főhős őrülete, vagy annak lassú folyamata. Természetesen ide kapcsolódik szinte az összes szellem, kísértet, átok és hasonló jelenség. Ha már Poe, akkor itt említeném meg a fekete romantikát, mint irodalmi irányzatot, aminek igen jelentős képviselője volt. Lovecraftnál is jellemző a műfajra jellemző szemléletmód, ahol a karakterek a bűnre, az önpusztításra hajlamosak, teljesen hiányzik belőlük minden tisztaság. A fekete romantikában jelenik meg a Sátán, az ördögök a démonok, kísértetek és visszatérő holtak képében az ember alakjában megjelenített gonosz. A fekete romantika világa rejtélyes, sötét, pusztuló. Kevés titokra derül csak fény, de az is mind rettenetes, pokoli és gonosz. A romantikával ellentétben itt a főhősök ugyan törekedni próbálnak a jobb felé, de valami kegyetlen, kifacsarodott lesz a törekvésekből. [Tovább olvasva megint föl fog bukkanni a dolog, H. P. Lovecraft Poe nagy kedvelője volt, sokat merített tőle.] Poe nemcsak a fekete romantika képviselője volt, hanem a modern detektívtörténetek, magyarul a krimi atyja is. Ehhez persze Lovecraft és követői is hozzá tudtak tenni, kombinálva a természetfölöttit a nyomozással, megteremtve ezzel az okkult detektív történeteket. Ugyanilyen okkult nyomozó Abraham van Helsing is akit Bram Stoker nevezetes Drakulájában látunk. Modern példa az okkult detektívekre az X-Akták sorozat, vagy a Constantin a démonvadász főhőse. Erre a műfajra épül az egész Call of Cthulhu szerepjáték.

Tömeges katasztrófát, vagy az annak az eredményeit írja le az apokaliptikus horror. Szokták még holokausztnak is említeni, a világháború hírhedt irtóhadjárata után. Stephen King méltán emlegetett műve az A Végítélet [The Stand]. Hangulatteremtőnek tökéletes, erre alapoz a Fallout PC-s játék széria is, csak kiadós adag humorral vegyíti.

Idegen világokból érkezett, szörnyű, hatalmas és mérhetetlenül idegen hatalmakkal, az ember jelentéktelenségével, ezeknek a hatalmaknak az emberre gyakorolt hatásaival foglakozik a lovecrafti horror. Ha már Cthulhuval van kapcsolatban a cikk, hát meg kell említenem mindenképp, bár gyanítom jó pár olvasó tisztában van ezzel a nevezetes irodalmi alakkal, környezetével, munkásságával. Az ilyen történeteket annak ellenére, hogy sokszor a ponyvához sorolják őket, az irodalmi nyelv és szinte az érthetetlenségig archaizálás jellemzi. Sejtelmes utalások, pesszimista hangulat, lezárásként sokszor egy brutális, megsemmisítő erejű, átütő fölismerés, a főhős megfutamodása, őrülete vagy a hozzá képest mérhetetlenül hatalmas erőktől elszenvedett csúfos vég jellemzik. Na meg a kiejthetetlen nevek [Cthulhu, Shub-Niggurath, Tsathoggua, Yog-Sothot, Nyarlathotep] és a science-fiction utalások, mint például a rémségek földönkívüli vagy dimenziókon túli eredete. Ezt a műfajt Howard Philips Lovecraft neve fémjelzi. [Bár szokták még August Derlethet is emlegetni, vagy a Conan történetekről híressé vált Bloch-ot. Aki kicsit modernebbre vágyik, annak Stephen King Crouch End és az A nagyi c. műveit ajánlom írott médiumon.] Ezt a műfajt írni, mesélni érdemes, filmen és színházban ugyanis nem jön át.

Az előzőhöz kapcsolódik a pszicho vagy szürreális horror, ami a szenvedők félelmeivel, képzelt vagy valós bűneivel, érzelmeivel manipulál. A történetet ezek az elemek viszik tovább, sokszor álomszerű, szürreális az egész, netán kiderül, hogy a rémes dolgokat a főhős csak képzelte és az ezektől való menekülés érdekében a fizikai síkon követett el rémes dolgokat.

Talán még azoknak a történeteknek a maradványai a Sátánnal, démonokkal, ördögökkel kötött sötét szövetségek, Fausttól Dorian Grayig, amiket a papok dörögtek el a szószékről. A főhős szörnyű szenvedéseit leírva, megmutatva igyekeznek elmagyarázni a népnek, hogy nem is olyan jó az, ha az embernek „ördöge van”.

Moziban még összefuthat az ember a furcsa, ijesztő vagy megszállt gyerek jellegű történetekkel is. Ezek azt igyekeznek bemutatni, hogy bár voltunk mi is gyerekek, mégis milyen idegen tőlünk az a világ. Ki tudja, miféle idegen dolgot, hatást hozhatnak magukkal odaátról a világunkba hirtelen belépő kis idegenek?

Az áldozat testével történő irányíthatatlan megmagyarázhatatlan, szörnyű változásokra épít a body horror, amit ugyan sokszor a splatterpunkkal szoktak egy szinten emlegetni. Ilyen például az A nyolcadik utas a halál, amiben egy férfi gyerekszüléstől való félelmét és egy nő a nemi erőszaktól való félelmét testesíti meg az idegen lény. Az arcmászó és maguk az idegenek is Giger erőteljesen szexualizált biomechanikus stílusú ábráinak, főleg a Nekronom c. festményének a származékai és a filmben az idegen fertőzést közvetítő forma gyakorlatilag megerőszakolja az áldozatot. Az első áldozat férfi, aki az idegen lény egy újabb alakjának ad életet a szülés groteszk paródiáján keresztül. Vagy gondoljunk az A légy című film főhősére, aki akarata ellenére egy hatalmas léggyé változik.

Egy történet alapvetően három dologból épül föl, a karakterekből, a világból és a cselekményből. Ahhoz, hogy ez játszható is legyen, szabadság, motiváció és fölfedezni való is kell hogy kerüljön bele. Amire még oda kell figyelni, az pedig a hangulat. A horrort a hangulat teszi azzá ami. Ez egy érzelmileg erősen töltött műfaj, tehát ne katonai-taktikai leírásra készüljünk. Chainmailhez meg DnD hez sokszor az is elég, de ehhez nem.

Ha jó rémtörténetet akarunk, akkor az első, hogy ne tegyük nyilvánvalóvá, hogy arról van szó. Ha valaki szörnyet vár és előre fölkészül a dologra, mondhatjuk, hogy ismert terepen jár, nem fog megijedni tőle és emiatt az élmény is értékét veszíti. A legelőször emlegetett példánál tegyünk matricákat egy kicsit homályos, mondjuk párás vagy koszos üvegre. A fölbosszantott kígyó le fog csapni az üvegfal mögötti föltételezett támadóra, de ő jobban fog félni, mint az, aki az üveg mögött áll. A megfigyelő tudatában van annak, hogy teljes biztonságban van. Ha ugyanezt nem csillogó, gyönyörű tiszta üveggel tesszük meg, mindenki visszahőköl, amikor a másfél méteres kobra lecsap. Kapiskáljuk? Ha nem, akkor gondoljunk vissza az ismeretlentől, bizonytalantól való félelemre. Ha a talaj szilárd, a karakterek is magabiztosak és a játékos sem ijed meg. Bár NAGYON nem szívesen mondom ezt ki, de ilyenkor legjobb elfelejteni a híres-hírhedt címeket, neveket, mint Lovecraft, Stephen King, Cthulhu Hívása, Kult, World of Darkness. Legtöbbször még utalásokban is legjobb megfeledkezni ezekről. Ha ez nincs így, akkor a közönség a szörnyet, a rémeset fogja várni és ha megkapja, ha nem, mi veszettül föl fogunk sülni a dologgal. Tanulságként leszűrhetjük, hogy félelemkeltésre minden jó, amiről az „áldozat” nem sejti, mire való, az adott történetben. Gyakorlati tanácsként tartózkodjunk az olyan szavaktól, mint a halott, a szellem, a lélek, a kísértet, a szörny és ennek bármilyen formája. [a nekro- előtag is ide tartozik, lévén a nekrosz holttestet jelent görögül a mors latin szó bármilyen alakjára, mint pl. a mortis is érvényes a dolog.] Ugyanez áll a veszélyre, a halálra, a rettegésre és származékaira. Azt pedig VÉLETLENÜL SE engedd meg, hogy valaki mondjuk vámpírral vagy valami ilyen képtelenséggel jöjjön. Ilyenek nincsenek a halandók unalmas kis világában. Majd maximum a dolog ellenszerét fogja keresgélni, ha sikeresen megfertőződött vele, de persze csak azután, miután megismertetted a helyzet negatív oldalaival [body horror, pszicho horror].

A játékosokat ez készületlenül fogja érni, tehát gyakorlatilag kivégzed őket, mondhatod joggal. Igaz benne van a dologban, de ami rémes az nem kicsit veszélyes. A másik meg, hogy ha nem agyatlan a parti, akkor utána fog nézni annak, ki és mire küldi őket. Erre maximum utalni szabad valamilyen kalandmesteri szócsövön keresztül. [Rossz előérzet, „nem tetszik ez nekem”, karakterért nagyon aggódik a kedvese/családja, vagy találnak néhány nyomot, ami jelzi, hogy nincs ott minden rendben, de nem lövi le a poént, így mindenképpen oda kell menniük szétnézni.] Ha nem arra mész, hogy kivégezd a partit [ami NAGYON ETIKÁTLAN], mindig hagyj kiutat, amire egy szemfüles játékos fölfigyelhet még olyan állapotban is amikor majd kiesik a kezéből a kocka. Képzeld csak el, hogy megkönnyebbül mindenki, ha valaki egy remek ötlettel megmenti a partit. Sok játék kínál erre biztonsági mechanizmusokat, de a horrorjátéknak tituláltak nem. A karakter TELJESEN fogyóeszköznek számít, egy hiba és meghalsz. Cthulhu hívásában az első legkezdőbb kezdőmodul ilyen. A játékos alapvető kíváncsisága végződik halállal [az adott lény nem támad élettelen tárgyakra, de ha bedugod a fejed egyből leszedi]. Ilyen esetben érdemes erre egy NJK-t használni, ha első az eset. Néhány véres jelenet és a játékosok megszokják, hogy itt résen kell lenni. Ezzel kapcsolatos és ugyanilyen fontos a sorrend. Ha a történet elején hatszáz rusnyaság tör a karakterek életére az egész történet véres hentelésbe torkollik majd és lőttek az atmoszférának. [Bár egyesek szerint a zombi-apokalipszis jellegű dolog az horror, szerintem nemigazán az és ugye mi nem tudunk olyan látványosak lenni, mint egy ilyen témájú mozifilm.] Memoriternek tökéletes: „Jobb félni, mint megijedni.” Először terror, aztán horror. Mutass apró, jelentéktelennek tűnő előjeleket, amik később szaporodnak, súlyosbodnak. A gonosz, az idegen, általában nem töri a játékosra az ajtót, mert nincs ajtó. Lassan szivárog be, keres fogódzót. Amikor már képes lábbal berúgni, akkor van a B terv: FUTÁS és mentsük ami még menthető.

A harmadik legfontosabb az adagolás. Valami attól lesz sejtelmes, hogy fogalma sincs annak, aki észleli, mi a fenéről van szó. Itt is érvényes Paracelsus megállapítása, miszerint minden méreg, ha eltaláljuk a megfelelő dózist. Mi ebben az esetben ALATTA akarunk maradni a halálos adagnak, az ugyanis megöli a játékot, ezért lehetőleg tudd, kinek mesélsz vagy írsz. [Szélsőséges eltérések esetén ez probléma, ugyanis ami az egyiknek vészesen sok, az a másiknak pont elég, vagy épp fordítva, ami az egyiknek elég az a másiknak lesz túl kevés. Az a baj, hogy átlag esetén is áll a dolog. A magas ingerküszöbbel rendelkezőknek kevés lesz.] A rémségek sora ne legyen folyamatos. Hagyj időt arra, hogy mind a játékos, mind a karakter földolgozza a történteket. A horror nehéz, ezért időt kell hagyni az emésztésre. Nameg egy rövid szünet remekül tud jönni arra, hogy az elvileg legyalázott valami megszervezze a visszatérését, csak most kicsit máshogy. Azaz ha nem ismernek rá az adott ellenfélre, gonosz erőre, akár kétszer is be lehet játszani ugyanazt. Esetleg mondjuk hat-nyolc különféle eset tartozhat ugyanahhoz a valamihez. [Ezzel kapcsolatban mondjuk Nyarlathotep és Yog-Sothot a nyerő ha Lovecraftet vesszük elő. Egyik eset annyira különbözik a másiktól, hogy az ember nem is gondol arra, az egy „elkövetőre” a két szörnyeteg kapcsán inkább fölbujtóra.]