„Először is, ismételjük át a katekizmust:
Hiszem, hogy egy tízcentes ki tud siklatni egy tehervonatot.

Hiszem, hogy aligátorok élnek New York csatornáiban, nem szólva a Shetland-póni méretű patkányokról.
Hiszem, hogy az ember árnyéka lefejthető egy acél sátorcövekkel.
Hiszem, hogy tényleg létezik a Mikulás, és azok a pirosba öltözött fickók karácsonytájt az utcán az ő bedolgozói.
Hiszem, hogy létezik körülöttünk egy még soha nem látott világ.
Hiszem, hogy a teniszlabdákat mérges gáz tölti ki, és ha egyet kettévágunk, és a kitóduló levegőt belélegezzük - belehalunk.
Legfőképpen pedig hiszek a kísértetekben, hiszek a kísértetekben, hiszek a kísértetekben.
Kész? Megvan? Jó. Itt a kezem. Indulunk. Én ismerem az utat. Csak kapaszkodjanak... és higgyenek el mindent."
Stephen King: Rémálmok és lidércek

 Rettegés, iszonyat, őrület. Aki Call of Cthulhura adja a fejét, számtalanszor találkozni fog ezekkel a kifejezésekkel és persze sok-sok pszichiátriai szakkifejezéssel, amit jól elkevernek játéktechnikával. Igen, a játék számszerűen méri a karakter épelméjűségét és tapasztalatok alapján graduálisan csökkenti, míg a végén egy jól fejlett marharépa racionalitásával megáldott magánnyomozóhoz jutunk. Megéri ez?

Ha lakonikus választ akarunk adni erre a kérdésre, természetesen NEM. Bár a világ sötét természetébe illik, hogy a karakter lassan elveszíti az irányítást önmaga fölött bizonyos túlvilági hatalmak javára és számtalan helyen megfigyelhetjük, kijelenthetjük aki ilyen dolgokkal trafikál az nem normális, de itt nem azért van ez az érték. A játékba két okból került bele és ezek között nem szerepel ez a megfontolás. Először is azért van a sanity, hogy ha a játékos nem tud félni, akkor a karakterére rá tudjuk húzni, ő most annyira retteg, hogy elveszíti az eszét. Miért nem tud félni? Ezt megválaszoltam már, de vegyük sorra újból:

– a játékos egy horrort, hirtelen félelmet, ijedtséget vár, ami ugye a névből következik [Logikusan, ha előre közlöm valakivel, hogy ott egy nagy szörny a sarkon és rád vár, akkor ő fölkészül és szembeszáll vele, vagy oda sem megy, de megijedni semmiképp nem fog]
– a karakter nem elég kidolgozott, mert fogyóeszköz [ismét logikus, hogy ha a kedvenc figurám úgyis meghal vagy megőrül, akkor egy ilyen helyzetbe nem őt fogom belevinni, hanem egy üres izét amit 5 perc alatt kidobok, adok neki jellemnek néhány általánosságot és ennyi, egyszerűen nem éri meg időt és energiát áldozni erre]
– egyéb problémák, mint például a pocsék mesélés, vagy az elégtelen inger

Lovecraft történetei olyan dolgokról szólnak, amiktől egy akkori közönség még rettegett. Egy puritán, istenfélő amerikainak elég megemlíteni az ördögöt és már szalad is a keresztért. Legalábbis akkor így volt. Most ha azt mondom, hogy elvisz az ördög, kiröhögsz. Szkeptikus, modern, digitális korunkban már nem a spirituális hatalmaktól rettegünk, a kísértet hologram, a varázslat trükk és ha valaki mégis képes volna erre akkor a filmeken nevelkedett tizenéves annyit mondana rá, hogy „tök jó”. Ezek után nem csoda ha kedves Howardunkat azóta generátoron keresztül csatlakoztatták a helyi ELMŰ-höz, úgy forog a sírjában. A természetfölötti horror viszont ennek ellenére sem halott, mindig vannak olyanok, akik szívesen elhiszik a kísértethistóriákat amíg egy kellemeset borzonghatnak tőlük. [Lásd az idézetet.]

Ha nem megfelelő a műfaj kiválasztása, akkor könnyen oda juthatunk, ahová az Aliens alkotói jutottak. Már kiskoromban is nagyot mosolyogtam, amikor az A bolygó neve halál c. filmet horrorfilmként láttam meg az újságban. Természetesen élvezettel néztem végig a megnevezett science-fiction akciófilmet, aminek köze nem volt a horrorhoz. Ugyanez várható, ha rettegést várunk és csak undort aratunk, amikor kiforduló belsőségekről, lekaszabolt végtagokról és ilyenekről mesélünk folyton. A gore is része egy sötét, horrorisztikus világképnek, de ne ragadjunk le a „hentesipari szakmunka v. 2.0” szintjén. Azért emlegettem a palettát, hogy mindenki kedve szerint mártogassa képzeletbeli tollát, ecsetét abba a sok-sok tintába, akár kevergesse is őket, amíg a kívánt hatás nem jelentkezik. A horrort a hangulat teszi horrorrá, nem a sanity dobás, ezért említettem a pocsék mesélést.

Még egyszer szeretném kihangsúlyozni a félelemkeltés és a hangulat lényegét. Egy részletes, hihető, életszerű játékba a játékos könnyebben beleéli magát és nem csak a karakterét fogja félteni, hanem saját magát. Minél hihetetlenebb a dolog, annál kevésbé tud a fölhasználó egybeolvadni a karakterrel, egy bizonyos mértékű kétkedés után pedig lehúzhatjuk az egészet a wc-n.

Ha mindenképpen a gonosz elleni harc hiábavalóságát akarjuk kihangsúlyozni és persze ennek a félelmetes, szörnyű voltát, hát nem egy olyan értékre van szükség ami elkerülhetetlenül játszhatatlanná teszi az adott hőst. Lovecraft karakterei megőrültek, de nem azért amiért sokan gondolják és nem is mind. Armitage professzor, a Miskatonic Egyetem könyvtárának felügyelője nyáladzó idiótának kellene legyen, annyi dolog történt meg vele és mégsem az. Ugyan miért?

A válasz egyszerű: a sanity azt méri, hogy az adott karakter világképe, lelki egysége mennyire stabil. A természetfölötti léte egy modern korban, amikor az ember győzedelmeskedik a természet fölött. [Lovecraft 1890-1937-ig élt, ennek a kornak a jelentős vívmánya a Titanic, amely 1912-ben indul útjára és öt nap múlva el is süllyed [ápr. 10-15.]. Ebben a korban tevékenykedik Houdini is, másodállásban tipikus nyomozóként leleplezi a csalókat akik szeánszokat rendeznek vagy egyéb módon próbálják bizonyítani a paranormális erők létét. Az Imprisoned with the Pharaohs-ban Houdinit majdnem halálra rémíti Lovecraft, hisz az ő világképe sem enged meg ilyet és lám, megelevenednek a múmiák. Elképzelhető a hatás. Mintha egy ateistának szólna le az égből az Atyaúristen személyesen.] Ez nem engedi meg, hogy a természetfölötti létezzen. Ilyen korban játszódnak a történetek is, ekkor pedig egészen más szembesülni egy igazi kísértettel. Henry Armitage elfogadja a természetfölötti létét, bizonyossága van, azért nem veszít elméje épségéből. Ugyanez illik Marius Bicknell Willett doktorra is, aki egyszer életében, de maga is varázsol. Így nem csoda, hogy ezek a karakterek olyan táposak, ha „szakkifejezéssel” akarok élni. Ez volt a másik ok, ami miatt a sanity a játékba került. Az ilyen történetek lényegét akarták megfogni és rosszul emelték ki a lényeget. Szerintük furcsaságok => nyomozás => fölfedezés [ijedj meg! HÚ!] => őrület. Ez a valóságban nem így van, de ehhez egy kis kitérőt kell tenni.

Lapozzuk föl a szótárat és nézzük meg, hogy elmebaj vagy őrület címén mit ír definíciónak. Én a Wikipédiát fogom használni, mert az közelebb van, mint a könyvespolc.

„Sanity (from Latin: sānitās) refers to the soundness, rationality and healthiness of the human mind, as opposed to insanity. A person is sane if they are rational.”

=> Az épelméjűség az emberi elme épségét, egészséges, racionalitás voltát jelenti. Ellentéte az őrület. Egy ember akkor épelméjű, ha racionális. [Egy döntés akkor ésszerű, ha nem csak logikusan megmagyarázható, de egy adott cél eléréséhez a legoptimálisabb. ford.]

Ennek ismeretében, mindjárt egyszerű pillanatnyi őrületet találni akár a mindennapi életben is, olyan emberek között is, akiket ennek ellenére épelméjűnek tartunk. Sőt! Saját magunkon is minden másodpercben fölfedezhetjük ennek a nyomait. Minden minimális tudattal, értelemmel rendelkező élőlényhez alapvetően hozzárendelhető tulajdonság ez, mert az érzelmek átéléséről van szó. Ilyenkor belátható, hogy nem a hideg, tiszta logika vezérel minket. Még a bíróság is belátja, mert az indulatból elkövetett bűncselekménynél enyhítő körülménynek számítja be az érzelmeket. Tegyük föl, a testvéred kiugrik hirtelen egy sarok mögül és elkiáltja magát, hogy „HÚ!”. Alapvető reakció a megugrás, ijedtség. Ha tiszta fejjel gondolkoznánk, akkor nem ijednénk meg, hisz egyből fölismernénk az adott személyt és logikusan végiggondolva a másodperc tört része alatt jönnénk rá, hogy nem jelent semmilyen fenyegetést. Így tenne minden valamire való kiborg, robot vagy akármi aminek nincsenek érzelmei. Logikus volt a döntésünk? Nem. Erre szolgál a temporary insanity, magyarul amikor a karakter bepánikol. Ha sok hasonló jellegű veszélybe keveredünk és ez sérüléssel, negatív visszacsatolással jár, ezt eltároljuk a félelemmemóriánkba, azaz kialakítunk egy egészséges félelmet vagy pszichopatológiás fóbiát. Súlyosabb formájában paranoiát. A félelem nagy részben tanult folyamat. Rendelkezünk bizonyos ösztönös félelemmel, de ha nincs ami megerősítse, akkor nem érezzük. Nem volt visszacsatolás, amire pedig nincs visszajelzés azt nem használjuk, fölösleges és helyet, időt, energiát foglal. Erőforrásokat von el a hardwaretől az automatikus karbantartás pedig törli. Gyakorlatilag mint egy számítógép, hisz úgy működünk, csak nem digitális hanem analóg módon. [Aki kíváncsi annak kifejtem hosszabban is ezt a teóriát.] Ezzel csak arra akartam utalni, hogy bár az értéknek logikus alapja van a fizikai világban mégsem optimális megoldás. Ezt nem számokkal hanem mesterségesen generált, de valós érzelmekkel, szerepjátékkal kellene kezelni, amire a rendszer a föntebb fölsorolt okok miatt nem alkalmas. A műtét sikerült, de a beteg meghalt. Ez a legnagyobb baj.

Az eddigiek alapján tanulságként leszűrhetjük: a félelem rendszerfüggetlen, de helyzet és mesélőfüggő.