Home

"Jeff az apja mögé lopózik. A szőnyeg elnyeli léptei zaját. Bill felsóhajt, és kikapcsolja a szövegszerkentyűt. Egy másodperc, és Jeff mindkét kezével lecsap apja vállára
JEFF: HUHUÚÚÚÚ!
BILL: Szia, Jeff! Megfordul a székben, s a fiára néz, aki láthatóan csalódott.
JEFF: Hogyhogy nem ijedtél meg?
BILL: Nekem az ijesztgetés a szakmám. Egész jól megedződtem."

Stephen King: Bocsánat, nem téves

Az ember szeret félni, megijedni ugyan már kevésbé, de amikor kiderül, hogy semmi baj, az is fölér egy kisebb katarzissal. Erre rengeteg művész, író és rendező egyaránt, épít és persze mi kalandmesterek sem maradunk ki a sorból. Néhány félresikerült játékülés után viszont fölmerül a kérdés, hogy mi voltunk az alkalmatlanok, vagy valahol máshol van a probléma? Vajon időtálló a félelem? Egy trükk többször is elsüthető?

Aki vette a fáradságot és komolyabban is utánaolvasott a játéknak, netán játssza is azt, bizonyára észrevett egy-két furcsaságot. Néhány játékülés után fölmerül majd a kérdés: „Ha a karakterem látott már ilyen izét, biztos, hogy megrémül, ha megint látja?” Ez egy igen fontos kérdés, ugyanis a játék alapjaihoz visz vissza bennünket, ez pedig nem más mint a rémület és a nyomozás. Tegyük föl, hogy a karakter egy nyomozó. Mondjuk rendőrnyomozó [a magánnyomozóra majd később térek ki]. Ha kimegy egy gyilkosság, egy baleset helyszínére, ott például biztosan látni fog sérültet vagy holttestet. Ha a szabálykönyvekkel konzultálunk, akkor ilyeneket láthatunk, mint 0/d3 a holttestekre, testrészekre, 0/d4 a komoly mennyiségű vérre, 1/d4+1 a brutálisan meggyilkolt áldozatra [siker / sikertelenség a sanity vesztés próbánál]. Ez persze nem gond, valószínűleg mindenki döbbenten hátrálna meg, vagy fogná menekülőre a dolgot. Sőt, a kezdő nyomozó is valószínűleg a nnak a tipikus jelenetnek lesz a főszereplője, amikor azt a rendőrt mutatja a kamera aki elvonul hányni. Node a játék természetéből adódik, hogy nem ez lesz az első alkalom, egy rendőrnyomozónál pedig BIZTOS hogy nem ez lesz. Annyiban korrigálták persze, hogy ha egy napon belül sorozatban jönnek a durvábbnál durvább horrorjelenetek, akkor nem lehet a maximumnál többet elveszíteni. Tehát nyugodjunk csak meg, egy nap ha 100 brutálisan megcsonkított hullát látunk akkor azon a napon csak 4 számít belőlük. Tehát csak 5 épelme pontot veszíthetünk, de egy ilyen játékban ez már végzetes. Egy nyomozó nem minden nap lát ilyet, és ha az „értelmes időn belül” [reasonable interval] szabályt használjuk, akkor a gyilkossági csoportnál igen brutális a kihullási arány maradandó őrültséggel, még magas akaraterő mellett is. Ki a fene akar majd ezután nyomozni, ha ekkora a permanens kihullás? Javaslom, hogy úgy tegyük föl a kérdést, hogy „Horror-e a horror, ha a horrorisztikus jelenetek között nincs egy csöpp szünet sem?”

Természetesen NEM. Ha a rendkívüli lesz a normális azt fantasynek hívjuk. Ilyenkor csak kényszeríteni lehet a játékost a félelemre. Ezzel lehet eljutni oda, hogy a mesélő megnézi a szabálykönyvet és kijelenti: „Most meg vagy ijedve.” a játékos pedig unott hangon közli, hogy "Jaj! A karakterem a szeme elé kapja a kezét." Viccesen hangzik, de inkább szomorú. A végső állomása a folyamatnak megfigyelhető a World of Darkness univerzumban. Ha sorra veszed a kiegészítőket [Vampire: The Masquerade, Werewolf: The Apocalypse, Mage: The Ascension, Wraith: The Oblivion, Changeling: The Dreaming, Kindred of the East, Hunter: The Reckoning, Mummy: The Resurrection, Demon: The Fallen] rájössz, hogy már csak egy hiányzik: Human: The Forgotten [Emberek: Elfeledve]. A horror kategóriába ez már nehezen illeszthető bele, mint látjuk, a dark fantasybe is csak azért, mert a kalandok este játszódnak.

Ezután jogosan tehetjük föl a kérdést, hogy mitől horror a horror és hogy ha horrort akarunk mesélni, akkor hogyan kellene azt prezentálni. Az irodalom ezzel kapcsolatban két dolgot említ, az egyik a terror [rettegés, félelem], a másik a horror [iszonyat, borzalom, rémület, irtózat]. A kettő között a különbség jelentős. A terror a feszültség félelem és várakozás ami megelőzi a szörnyű élményt, a horror pedig maga az élmény. Ha egyszerűen akarjuk megfogalmazni, akkor az egyik az amikor a sötétben furcsa zajokat hall az ember és minden az eszébe jut, amikor azt próbálja kitalálni, hogy mi lehet a zaj forrása. A másik az az amikor hirtelen visszajön annyi fény, hogy az ember megpillanthassa azt a hatalmas, ronda csápos izét.

The difference between Terror and Horror is the difference between awful apprehension and sickening realization: between the smell of death and stumbling against a corpse. [Devendra Varma: The Gothic Flame 1966]

[A különbség rettegés és rémület között nem más, mint a feszültséggel teli várakozás és az émelyítő fölismerés közötti különbség: nem mindegy, hogy a halál szaga érezhető csak, vagy tényleg belebotlunk egy hullába.]

I recognize terror as the finest emotion and so I will try to terrorize the reader. But if I find that I cannot terrify, I will try to horrify, and if I find that I cannot horrify, I'll go for the gross-out. I'm not proud. [Stephen King: Danse Macabre]

[Szerintem a rettegés az egyik legjobb érzés, ezért megpróbálom rettegésben tartani az olvasót. Ha mégsem tudnám, akkor megpróbálom megrémíteni és ha még ez sem sikerül, akkor marad az undor. Nem vagyok büszke rá.]

Most hogy a mi micsodát tisztáztuk, nézzünk egy kicsit utána a Cthulhu mítosz elindítójának, Howard Philips Lovecraftnek. Életrajzzal persze nem kívánok senkit sem terhelni [bár meg tudnék tartani 2-3 irodalomórát belőle, de nem ez a célom, azt meghagyom a tanároknak], én az utánanézést kimondottan a munkásságra értem most. Valószínűleg aki ezt olvassa olvasott már ezt-azt Lovecrafttől. Aki nem annak ajánlom az alábbi műveket: Az Alkimista, A barlangi szörnyeteg, Charles Dexter Ward esete, Herbert West az újjáélesztő, Ulthar macskái, Álmok a boszorkányházban, A lopakodó félelem, Suttogás a sötétben. A Cthulhu hívását szándékosan nem írtam. Ennyi művelődés után az olvasó valószínűleg undorogva teszi le a Lovecraft összest, hogy ez milyen száraz és sehol nincs Stephen Kinghez vagy Clive Barkerhez képest. Való igaz, a modern, megnövelt ingerküszöbű olvasónak ez kicsit unalmas és száraz lesz, a neves splatterpunk író műveihez képest pedig inkább lesz természetfölötti krimi. Száraz, sok helyen archaikus, megfelelő előképzettség [némi latin és klasszikus irodalom] nélkül sokszor értelmezhetetlen. Ha jobban megfigyeljük, akkor Stephen King művei is ilyenek, csak kicsit könnyebben emészthetők, Clive Barker pedig tiszta gore [erőszakra, nagy mennyiségű vérre építő horror alműfaj]. Ha az olvasó Lovecraft rajongója és teszem azt úgy olvasta Lovecraftet, hogy három napig egyfolytában a három kötetes Lovecraft összessel kelt feküdt, akkor valószínűleg ugyanezt a sűrűséget fogja elvárni és ha a szerepjáték fejlesztők ezt akarják kiszolgálni, kénytelenek a rémes dolgok előfordulását besűríteni.

Ember embernek farkasa, tehát ha horrort akarunk elég átnézni a brutálisabb bűnügyeket. Az ember sokszor túlteljesíti a „Csápos Rettenet”™-et. Viszont mint mindenre, erre is a természetes eloszlás lesz jellemző.

New York City
Crime rates [bűnözési ráta] (2008)
Homicide [Gyilkosság]: 6.3
Forcible rape [Nemi erőszak]: 10.7
Robbery [Rablás]: 265.9
Aggravated assault [Súlyos testi sértés]: 297.6
Violent crime [erőszakos bűncselekmények]: 580.3
Burglary [Betörés]: 238.1
Larceny-theft [Tolvajlás]: 1,410.2
Motor vehicle theft [Gépjármű lopás]: 149.1
Arson [Gyújtogatás]: N/A
Property crime [vagyon ellen elkövetett bűncselekmények]: 1,797.3
Notes [Megjegyzések]
* Number of reported crimes per 100,000 population. [100,000 főre jutó bejelentett bűnesetek száma.]
New York City did not report arson statistics [New York City nem jelentett be gyújtogatással kapcsolatos statisztikákat]
Source [forrás]: FBI 2008 UCR data

A fentebb látható lista New York 2008-as bűnözési adatainak táblázata ahogy azt az FBI-nál, vagy a Wikipédián megtalálhatjuk. Ezek az adatok minden 100000 ember után értendők [magyarul csak a bűnözési RÁTA látható]. Ha ezt megnézzük, akkor tudva, hogy csak a városban vannak kb. 8 millióan [!!!], szorozzuk csak be nyolcvannal, [idén már majdnem 82-vel kellene, de a ráta is más] és kapunk 504 gyilkosságot, igen ám, de 8 millió emberre, hatalmas területre, és egy évre. [Ha mindenképpen nagyot akarunk mutatni, akkor mondjuk beszélhetünk a 46424 erőszakos bűncselekményről, de fölösleges, mert ezek is egy évre és 8 millió emberre vannak szétosztva.] Ezek után ha csak a mi világunkban keresünk horrort, meg is találjuk, méghozzá ritkán de akkor nagyot fog ütni. Ha valaki arra hivatkozik, hogy de ez Lovecraft, meg hát ugye van mágia meg ilyenek, hát akkor játsszon fantasyt. A Cthulhu történetek általában 1920–33 közé esnek, VAGY teljesen a modern időkbe. Először is a szesztilalom idején mások voltak a ráták, biztos, hogy több volt az erőszakos bűncselekmény, de a többi is mellé. Magyarul az összes bűncselekmény/erőszakos bűncselekmények aránya nagyjából állandó. Ettől marad az egész annyira természetes, hogy nem lesz föltűnő, nem úgy mint a vámpírok sötét világában ahol a titkárnők mind ghoulok [a vámpírok halandó szolgái], a szomszédod vérfarkas, a szembe szomszédod démon, te magad meg egy több ezer éves batyu. Nézzük meg az arányokat jobban: a gyilkosságok aránya az összes erőszakos bűncselekményhez viszonyítva majdnem 1:100 [1:92,1] és ez egy olyan helyen, ahol a bűnözés kimagasló. Ha az egészet az összes bűncselekményhez viszonyítjuk, akkor minden 377 bűncselekményre jut egy gyilkosság, nagy területen egész évben. Egy bűnözési hullám esetén is ugyanez volna a nagyjából elvárható. Lovecraft esetei speciális esetek, időben és térben távol vannak egymástól, kevés az igazi nyom, így könnyen elsikkadnak, stb. stb. Ha 10 gyilkossággal több történik a városban, nincs komoly változás a rátában, nem föltűnő a dolog. Csak akkor válik érdekessé a dolog amikor az esetek között a modern törvényszéki tudomány számára is fölismerhető kapcsolat mutatható ki. Ekkor fog föltűnni, a sorozatgyilkosságok száma pedig még kisebb és egy ilyen esetsorozatot elképesztő méretű nyomozóapparátus fog körbeszimatolni és minden lehetséges módon megvizsgálni, amíg el nem sikkad, vagy meg nem oldják.

Levonva a tanulságot a föntiekből, az igazi természetfölöttinek NAGYON ritkának kell lennie, különben megbomlik a természetes arány és átlépünk a fantasy területére, gyilkosságoknak megint csak nagyon ritkának kell lenniük. Inkább készüljön az ember egy kiadós bűnügyi nyomozásra, krimire és esetenként valami nagy durranásra. Az első után biztos, hogy minden sarkon kultistákat fog sejteni, rettegni fog még a saját árnyékától is. A következő igazi esetet persze akkor kell előszedni, amikor a karakter kezdene belefásulni a bűnügyekbe, papírmunkába, bármibe. Biztos, hogy ha valami szörnyű kerül elő, akkor a játékos kicsit megugrik majd azon a széken. Rettegés és rémület. Mindent szép sorban, néhány hasonló ügy, aminek meg egyébként köze sincs mondjuk a mítoszhoz, pedig szépen fönn tartja az érdeklődést. Ha ez nincs így, akkor a karakter körül nyüzsögnek majd a szörnyűségek és játékosnak, karakternek kötelezően és szabályba foglaltan kell majd megijednie, márpedig mind félni, mind megijedni csak akkor jó, ha az érzés valódi, hiszen ezt ígérték nekünk, ezért vettük meg a könyveket és ezért ültünk le játszani.